Nemes kelméivel és az úri-polgári ruhatárhoz közelálló darabjaival úgy válik ki a többi erdélyi öltözet közül, mint a mo.-i falusi népviseletek közül a mezővárosok (Debrecen, Kecskemét) öltözetei. A férfiak borjúszájú gyolcsingüket kivetve (a nadrágon kívül) viselték és kordovánból készült, a viselő korát megillető színű és díszítésű → övvel szorították le. A gatya itt csak alsó ruhanemű. Felette kétszer ványolt fehér abaposztóból (amikor az abaposztó amúgy is a legfinomabb hazai készítésű posztó) ellenzős csizmanadrágot, harisnyát hordtak. Ennek → vócolása a nemzeti színeknek megfelelő posztócsíkokkal történt. Kék bojtos, puhaszárú fekete csizmát öltöttek hozzá. Az ing fölé bunda-lájbit vettek. Ez fehérített báránybőrből való, kék fonallal levarrt irha rátéttel díszített ujjatlan, elöl csukódó bőrmellény, nyakában magas rókaprémgallérral; téli-nyári öltözetdarab. Csak téli felsőruha a ködmön és a templomcondra. A ködmön egyező díszítésű a bundalajbival, csak ujja is van, és bőven prémezték rókatorokkal. A condra fekete, házilag szőtt posztó, igen gazdag piros-sárga-zöld-fehér-kék aprólékos posztórátéttel. A ködmönhöz hasonlóan vállra vetve viselték, általában csak templomba menetkor. A vőlegény is templomcondrában esküdött. Úgy öltötték a ködmön fölé, mint az Alföldön a szűrt. E nagy múltú darabok közé ékelődtek az ujjasok, sötétkék szebeni posztóból vagy kockás flanellből – ezeket az ingre vették fel a lájbi alá. Fekete nemez kalapjuk széles felhajtott karimájú, fekete bársonyszalag szegéssel készült. Itt maradt meg legtovább a fehér, lapos, három oldalról prémezett báránybőr sapka. – Amilyen szembeszökő a férfiak túlnyomóan fehér színű öltözete, éppolyan a nőké is, csupán itt a fehér mellé odakerül a kék és zöld is. A lányok pártája aranycsipkével borított fekete bársony korona, körül aggatva három oldalról szalagokkal. A homlokon alákötötték a piros selymet: erősen sodrott szálú piros fonalból való szálköteget, melyet csak a párta alatt hordtak a felserdült lányok. Az asszonyok kontyba csavart hajuk fölé fekete selyem főkötőt vettek, homlokukat széles, erős, fekete atlaszszalaggal kötötték át. Mindezek fölött a fiatalasszony kék, piros vagy zöld selyemszállal hímzett vékony selyemfátylat viselt, amit a nyak körül megtekert, s egyik oldalt a fül körül három díszes tűvel megtűzött. Az ingnek két szokatlan sajátossága van: az egyik az, hogy hosszú, a másik pedig, hogy az ujja is hosszú; sípujjúnak mondják. (A martosi és csökölyi sípujjú ingek csak háromnegyedesek.) Fehér gyolcsból készült, eleje nagy területen mintázottan sűrűn ráncolt. Az ing ujját kétféle módon díszítik: hímzéssel, kötéssel és islógozással. A hímzés, miként Kalotaszegen, keresztben varrott a váll körül, piros vagy kék színben, a kötést hosszában helyezték el több sorban is. Az islógozás a válltól szinte a kézelőig ér, ugyancsak hosszanti elhelyezésben. Az islógos ing a fiatal asszonyok dísze, a kötéses az időseké, a hímzett ing a pártás lányokat illette meg. A fiatalok a nyakban szélesen elterülő csipkés fodrot hordtak az ing fölött. Az elől dúsan ráncolt ingnek kiegészítője a kösnyős fersing. Ez is finom fehér gyolcsból készült vállas szoknya. A váll-kösnyő egész felülete sűrűn ráncolt, széleit gyapjúhímzéssel széles csíkban kivarrták. Ennek a két öltözetdarabnak sok kis kiegészítője van ünnepen: ilyen a csipke, vert csipkéből összeállított nyaktól a derékig érő betét, az ing hosszában elhelyezve. Erre jön fenn keresztben a színesen hímzett kék, zöld vagy vörös alapú füdző, továbbá a füdzővel egyező színű és díszű hosszú kézelők, melyeket az ingujj fölé kapcsolnak. Maga a → fersing lapos ráncokba rakott. Eléje gyapjúszálból vert csipkével díszített zöld vagy kék posztó-, esetleg selyemkötényt kötnek. A derékra a viselő korához, s az alkalomhoz illőzsinórövet kötnek, hosszan lelógó bojtokkal. Ebbe tűzik csücskével a szokatlanul átlósan hajtott selyemkendőt. Ehhez az öltözethez palástot hordanak templommenetre. Ennek is két változata ismert: az egyik fekete posztóból apró ráncokba szedett, széles bársonyszalaggal szegett, a testhez alig igazított forma, a másik kék, fekete vagy fehér posztó, az előbbinél jóval rövidebb, kör alakú, apró ráncokba szedett palást (fehéret a menyasszony hord). Palást helyett rókaprémes bundát, bunda-lajbit viseltek; ez elöl csukódó, vörös selyemmel hímzett bőrmellény, mit nem öltöttek fel. Viseltek zöld posztó vagy selyemborításos, oldaltgombolós mellest is. A kék posztóborításos mentét, fehér irhával szélesen szegve, magas álló nyakkal, szintén csak vállra vetve viselték. Ez azonban már az asszonyokat illette, akik kék posztó, dísztelen rakott szoknyát öltöttek fel hozzá. A szoknya elé aprómintás fekete bársony- vagy selyemkötényt kötöttek. A lányoknak hegyes orrú, magas sarkú, piros csizmájuk volt, az asszonyoké fekete, mindkettő harmonikás szárú. – A torockói viselet minden viseletünk közt talán a legnemesebben kiérlelt, amely a hímzéshez hasonlóan kevés eszközzel, de tökéletesen fejezi ki magát. Kevés színt használ, leggyakoribb a fehér, azután a kék és a zöld. Nem vitték az öltözetet, az öltözetdarabok díszítését a parasztstílusok útjára, hiszen nem is voltak parasztok. A „kösnyős” szoknya, az islógos ing, a palást, a suba, a zsinóröv mind megtalálhatók a 16–17. sz.-i úri leltárakban, ha anyaguk drágább is volt, mint Torockón. Torockó megőrizte a régi alapformákat és újfajta kontextusba ágyazva igazította őket a maga módos bányászvárosi életformájához. – Irod. Jankó János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Nagy Jenő: A torockói magyar népi öltözet (Bukarest, 1957).

forrás: mek.niif.hu