a székelység különböző csoportjainak túlnyomóan háziszőttes gyapjúból és pamutból, valamint juhbőrből készített régies öltözetei. A férfiak viseletét bizonyos fokig befolyásolta és konzerválta a Mária Terézia által felállított határőr szervezet, melynek előírásai szinte egyenruhává tették a népviseletet, és a posztószegés színeivel jelölték a katonai besorolást. A férfiak fejviselete – mint Erdély-szerte – a nemezkalap, különböző szélességű karimával, emellett nyárra szalmakalap, télire prémkucsma. Az ing hosszú, derékban eresztékkel toldott, ill. bővített, kivetve viselésre készült álló gallérú, ujja pedig borjúszájú. A dészü, boglárszíj nevű széles bőröv szorítja a derékhoz. A háziszőttes gatya szűkszárú, nagy üleppel és eresztékkel. A gatya fölött háziszőttes gyapjúszövetből varrt fehér → harisnyát viseltek. Ennek két változata ismert: a bővebb szárú ellenző nélküli, melyet a bocskor, esetleg csizmaszár fölött viseltek és a szűkszárú, ellenzős, csizmába való. A harisnyán a zseb és a zsinórozás a társadalmi helyzettől függött, vidékenként is különbözött. Csíkszék bizonyos részein a lófők piros, a jobbágyok fekete zsinóros harisnyában jártak, Udvarhelyszéken a harisnya vócolása és zsinórozása fekete volt. Felcsíkban és Gyergyóban piros vagy fekete-piros-fekete, Középcsíkban pedig zöld-fehér. Eleinte a vitézkötéses harisnyát csak a katonai tisztséget viselő nemes származásúak s a lófők viselhették. A férfiak meleg felső ruhái részben háziszőttes gyapjúból, részben juhbőrből készültek. Az utóbbiak közül az ingre öltötték fel a kisbundát, elöl csukódó ujjatlan mellényt, amely egyben téli és nyári viselet volt. Az ujjas bunda szintén rövid, de ujjas. A lajbibundának csupán dereka készült juhbőrből, ujjai posztóból valók. A bokáig érő nagybundát, a kozsokot csak a jómódúak és a fuvarosemberek használták. A posztó felsőruhák egyike a → cedele vagy → zeke, amit a szabad székely szürke színben, a jobbágy és zsellér fehéres változatban hordott. A szabad székelyek zekéjén több, a jobbágyokén csak egy rend zsinór volt. Két formaváltozata ismert, az egyik egyenes, derékig érő, a másik toldott aljú, lábszárközépig ér. Az elsőn nincs gallér, emennek álló gallérja van. Ismerték a posztóujjast, mely tulajdonképpen háziszőttes mellény, gyári kelméből belevarrt ujjakkal. A posztólájbi ugyancsak háziszőttes, de élénk színű ujjatlan mellény. Ezekhez a öltözetekhez → bocskort, korábban oldalt fűzős cepőköt és csizmát viseltek. – A lányok hajukat ünnepen egy ágba fonva leeresztve viselték, szalaggal a végében; köznapon koszorúba tűzték. A szalag színe a férfiak vitézkötéséhez hasonlóan a rangtól, társadalmi rétegtől függött. Az Orbán Balázs által Udvarhelyszék egyes községeiből említett pártának későbbi kutatók már nem találták nyomát. Az asszonyok ünnepen és köznapon fafésűvel kontybatekert hajukon csepesz nevű fekete, csipkés szélű, áll alatt kötődő főkötőt viseltek. A főkötőre alkalomhoz illő fejkendőt szoktak teríteni, némely vidéken oly módon, hogy a kendő teljesen elfedje a főkötő fodrát, ill. csipkéjét is. Korábban ünnepi alkalmakkor fehér fátyolkendővel tekerték be fejüket. Mezei munkán viszont, Erdély számos magyar népcsoportjához hasonlóan, nagy karimájú szalmakalapot viseltek. A női ingek nagyrészt gyolcsból készültek, bevarrott szabású ujjakkal, a mellévarrott ingszabás kivételes volt. Egyes vidékek ingének kis szegletes kivágása van, másokén gallér vagy fodor található. Maga az ing is, ujja is hosszú. A rövid ing pendellyel újabb alakulásmenet eredménye. Szoknyájuk kétféle volt: a → rokolya, csíkozott, korábban gyapjú, utóbb pamut háziszőttes, melynél a széleket keresztben állítják össze, és a → szoknya, mely gyári kelméből, rendesen gyapjúszövetből készült s ehhez a széleket már hosszában varrták egymás mellé. A korai rokolyák bokáig értek, hosszúak a szoknyák is. A rokolya elé hasonló anyagból, tenyérnyivel rövidebbre varrt kötényt kötöttek, bár ismertek és használatosak voltak a könnyebb gyári kelméből való, többnyire egyszínű kötények is. A szoknyák alját zsinórozással díszítették. A lájbi (→ mellény) szintén háziszőttes, rátett széles fekete bársony csíkokkal; az ing fölé öltve viselték. A nők a férfiakhoz hasonlóan többféle meleg felsőruhát ismertek. Ilyen a derékbunda, az ujjatlan téli-nyári, elöl csukódó bőrmellény; a tászlisbunda, amely szintén elöl csukódik, de ujjas; továbbá a →suba, mely tulajdonképpen a hosszúbunda helyébe lépett és posztóborításos mente. Ilyenre csak a jobb módúnak telt. A szegénysorsúak házilag szőtt posztóból varrt egyenes szabású galléros kurtit hordtak. A szokmány nevű hosszú posztóujjast hordták a jobb módúak is. Ez hasonló volt a férfiakéhoz. Lányoknál, fiatal asszonyoknál piros csizma és cipő egészítette ki az öltözetet. – A székelyföldi viseletek egyszerűek, tartózkodók, sokszor díszítetlenek. Szépségüket a házi előállítású anyagok és a formák harmonikus egysége adja. Jellemzője a sok prémes holmi és a házi posztóból előállított öltözetdarabok. Ritka, jóformán páratlan jelenség, hogy a szoknya és a pruszlik anyagát is házilag szőtték, nemcsak gyapjúból, hanem pamutból is. Sajátos a szoknyával egyező kelméből varrt kötény, ez másutt a polgáriasodás jelzője, itt feltehetően a sajátos társadalmi helyzettel függ össze. A székely női viseleteket jellemzik továbbá a széles bársonyszalag rátétek és a sujtásozásos szoknyák. A hosszú ujjú ing Torockón és a Hétfalusi csángóknál ismert még, magyarok másutt nem viselték. A csepesz közeli úri-polgári kapcsolatokra utal. A férfiak kivetve viselt inge nemcsak székely vagy erdélyi jelenség, még a II. világháborúig a Duna mente egyes községei is így hordták. A más anyagból bevarrt ujjú különféle ujjasoknak, így a lajbibundának a rokonai ugyancsak ismertek Mo.-on sokfelé, ingbáttya, → untercikk stb. néven. A cepőkben, mely csak itt maradt fönn, Györffy István a magyarok csizma előtti régi lábbelijét ismerte fel. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, Bp., 1868–1873); Haáz Ferenc Rezső: Egy székely falu (Lövéte) öltözete (Emlékkönyv a Székely Nemzet Múz. ötvenéves jubileumára, Sepsiszentgyörgy, 1929); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség (Bukarest, 1977); Haáz Sándor: Zsinóros díszítés a bekecsalji népviseletben (Népismereti dolgozatok, 1978. Bukarest, 1978)