Mai szóhasználattal: részben a nyersanyagpiac beszűkülése, részben a 70-es évekelkerülhetetlen következményeként globalizálódott az erdélyi vendéglátásban a konyhai ajánlat, az asztalra kerülhetõ fogások majdnem mindenike elvesztette sajátosan egyedi ízét. Így vált általánossá pl. a levesek között a Havaselvén részben átlényegült balkáni csorba, ami különben egy igen ízes fogás, ha eredeti recept szerint készül. Ami jellemzõje, hogy gyakorló honában korpaciberével savanyítják. Erdélyben a leleményesebbje, s ezt ma így tálalják a legtöbb helyen, citromsóval savanyítja és kihagyja a vegyes zöldfûszer (sok kapor, zöldpetrezselyem, zellerlevél és a különleges ízt kölcsönzõ lestyán, vagy leustyán, Levisticum officinale a román nevéhez közelebb álló erdélyi kiejtés szerint) közül éppen a dió ízû leustyánt. Van ugyan ennek egy erdélyiesített változata is, ami ugyanúgy hússal és csontlével, sok idényzöldséggel készül, de savanyítás nélkül, tejfölös eresztékkel és helyenként a magyar konyhában felületesen ismert friss tárkonnyal (Artemisia dracunculus) ízesítve. Erdélyi csorbaként szerepel, ha ott van, az étlapon. Ugyanígy lett általános a román konyhától kölcsönzött pacalleves, amivel valószínû azért barátkozott meg az erdélyi ember és különösképpen a székely - aki alkalmasint "följavítja" zellerlevéllel, télire eltett piros paradicsompaprika kockákkal a szín miatt -, mert elkészítése szinte azonos a tárkonyos bárányfejlevesével, csakhogy éppen tárkony nincs benne, helyette bõven van fokhagyma és télire eltett ecetes, zöld erõs paprika.

A köretek általában rizs, valamilyen párolt zöldség, bár amióta elérhetõ áron beszerezhetõ a kiskonyhák számára is olajsütõ, nem hiányzik a hasábburgonya sem, amit Erdélyben szalmakrumplinak neveznek utalva a szalmaszár és a burgonyahasáb hasonló méreteire.

A fõ fogások között különlegességnek számít a kukoricadarából készült puliszka, aminek fõzési, sütési mesterei igazából a román pásztorok, de ugyanígy a gyimesi csángók, akik teljes hétköznapi és ünnepi étrendet tudnak összeállítani belõle tejjel és különféle tejtermékkel. Éttermi étlapon a kímélõ étrend ajánlatai között található leginkább tejfölös, tehéntúrós puliszka, vagy juhtúrós puliszka néven, vagy simán köretként, ha az étlapon a ma már különlegességnek számító, amúgy közönséges pörköltek, paprikások mellé. Érdekes ízkeverék a puliszka körítéssel felszolgált töltike (románul sarmalute), ami nem egyéb, mint a török konyhától kölcsönzött zöld levélbe (bármilyen fogyasztható zöld levélbe) göngyölt, rendszerint darált, fûszerezett, leginkább birka- vagy bármilyen hús. Halas vidéken, s ebbõl kevés van Erdélyben, a puliszkát a Duna-deltából kölcsönzött recept szerint roston sült, fokhagymalével (román neve szerint: muzsdej, olajjal, sóval, ha van kéznél pár csepp fehérborral habosra kevert zúzott fokhagyma) locsolt csuka mellé. Erdélyben bármilyen hal mellé. Marosludas határában tolakodóan csábít egy halcsárda, ki lehet próbálni taviponty változatban. A Felsõ-Maros mentén, Csikban a hegyipisztráng a nem is különösen ritka csemege, a vendéglõsök leginkább a gyilkostói neveldébõl szerzik be. Nem ritka már az Al-dunai süllõ, vagy a tengeri tokfélék sem.

A Székelyföldön rendszerint túros puliszka néven szerepel az étlapokon, s ezalatt minden esetben juhtúrós értendõ. Ha nem az, akkor nem az igazi. Jó rákérdezni. Ritka a desszertek között a gyümölcs, van viszont fagylaltféle, ún. gyümölcskehely, sütemény is korlátozott választékban. A gyümölcskehely rendszerint konzervgyümölcsbõl készül, bölcs dolog elõbb rákérdezni.Fontos pár mondatban az erdélyi konyha - különben már elõfordult - tájszavairól is megemlékezni. Az már nem titok az anyaországi magyar számára, hogy a burgonya az annak tájanként kolompér, a székelységben inkább pityóka a köznapi neve. Az általánosan használt disznótoros (kolbász, májas- és véreshurka, alkalmasint puliszkával felszolgálva) disznó elõtagja tulajdonképpen a jó sertés erdélyi tájneve, mint ahogy a hurkát Erdélyben egyértelmûen lespórolja a köznapi nyelv a véres vagy májas mellõl. A zöldségek közül a már említett petrezselyem, a murok (fehér, illetve sárgarépa), a paszuly (bab), a Székelyföldön általános a román nyelvbõl kölcsönvett, ejtés szerinti árdé, vagy árdéj a paprika nevére, illetve a vinette a padlizsán nevére. Ha tésztafélét mond az erdélyi, azt minden esetben a sült tésztára, süteményre érti, nem a fõtt tésztára, mit laskának nevez. A tájnevek azok, mint látjuk, amelyek hiánytalanul megmaradtak a különben globalizálódó konyhában.

forrás:http://www.nagyutazas.hu