A hónap neve a latin eredetű februus, amely a „tisztulás hónapja" jelentésű szerkezetből rövidült. Jeruzsálemben már a XV. században ünnepelték Mária tisztulását.
Február a farsang időszaka. A farsang változó hosszúságú időszak, vízkereszt (január 6.) után kezdődik és a húsvétot megelőző negyvennapos nagyböjt első napjáig, hamvazószerdáig tart.
A farsangi szokások gyökerei még az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak vissza, számos európai és balkáni elemmel tarkítva. Az ógörög szaturnáliák hősét, az ünnepségek királyát például kockadobással választották ki. Mindenki engedelmességgel tartozott neki, és mindent megkapott, amit csak kívánt, ám a szaturnália végeztével önmagának kellett kioltania saját életét.
A kereszténység enyhítette a pogány szokásokat, átengedte ezt az időszakot a vidámságnak, az egészséges életörömnek, a szórakozásnak. Régen a fonóházakban folyt a mulatozás, bolondozás. Az utolsó összejövetel felért egy kis lakodalommal. Ilyenkor tésztát sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek, zenészeket fogadtak. A hajnalig tartó mulatozást követően aztán az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket. A jelenlegi farsangi bálok ennek a hagyománynak a folytatása.

A farsang a fiatal párok egybekelésének az ideje is volt, ekkor tartották egész évben a legtöbb lakodalmat. Ez a szokás az evangéliumi kánai menyegzőre utal, amikor Jézus első csodatételeként a vizet borrá változtatta. A farsang a tél és a tavasz küzdelmének szimbolikus megjelenítése is egyben, a tél búcsúztatása és a tavasz várásának ünnepe. A nagy evések és ivások időszaka ez, mellyel szimbolikusan a természetet kívánták nagy bőségre késztetni. A legtöbb népszokást a farsangi időszak végén, farsangvasárnap, farsanghétfőn és húshagyókedden tartják. A farsang utolsó napját jelölő húshagyókedd elnevezés a hús elhagyását, a böjt kezdetét jelzi. Másnap a hamvazó- vagy böjtfogadó szerda már a hosszú böjt kezdetét jelzi. Ismert volt még a szerdát követő csonkacsütörtök elnevezés, mely onnan ered, hogy ezen a napon még el lehetett fogyasztani a maradékot. Innen ered a mondás: „Inkább a has fakadjon, mintsem az étel maradjon".
A farsang végi téltemetés és tavaszvárás szokása a különböző vidékeken másképp nyilvánul meg. Sóvidéken szalmabábut készítenek, amit Illyésnek neveznek, és a telet jelképezi. A halottsiratáshoz hasonlóan zokogás, jajveszékelés közepette elsiratják, majd elégetik. Nyárádmentén év elején, vízkeresztkor két, papírkoronával ékesített szalmabábut készítettek: Csont király és Cibere vajda. A két bábut farsang kezdetekor és a végén is összeverekedtették. Az első alkalommal Csont király, másodszor, húshagyókor Cibere vajda győz. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek és a Húsételek tréfás küzdelmét. A farsangi hagyományok, szokások egy rétege Nyugatról terjedt el tájainkon. Erre utal, hogy farsang szavunk osztrák–bajor eredetű és eredetileg a böjtöt megelőző éjszakát jelölte, majd kiterjedt az egész ünnepi periódusra. A karnevált az olasz carne-vale, vagyis „hús, Isten veled" szólamból származtatják. A maskarázás, a karnevál Olaszországból került hozzánk még Mátyás király idejében, ahol leghíresebb a velencei karnevál. A farsangot a város központjában, szabad ég alatt, a Szent Márk téren rendezik. A velencei karnevál hatalmas színjáték, ahol a városlakók színészek és nézők is egyben. Világhíres a riói karnevál. Rio de Janeiro, a volt brazil főváros utcáin vonulnak fel a szambaiskolák táncosai. A szambazene afrikai eredetű, európai elemekkel ötvözve.
A farsang jellegzetes étele a fánk, ami osztrák eredetű. A fánknak mágikus erőt tulajdonítottak. Ismert a szalagos fánk, ez az eredeti farsangi fánk, továbbá a rózsafánk, vagy más néven csöröge és a cseh fánk, más néven talkedli vagy kőttes fánk.
A Nyárádmentén vénleány - és vénlegénycsúfolással, csutakhúzással fejezõdött be a farsangi bál és vele együtt az egész farsangi ünnepkör. Szentgericén a legények csapata a farsangon meg nem nõsült "vénlegényeket" csutak, tuskó elé fogta és ezt végig kellett húzzák az egész falun. A csutakhúzó menet megállt a pártában maradt vénleányoknál, megdöngették a kaput és csúfulódó mondókákat kiabáltak. Az egykor büntetõ szokás tréfás játékká vált, majd kikopott a hagyományból.
Alsócsernátonban a farsang farkához két jelentős esemény kapcsolódott. Egyik volt a bábégetés, másik pedig a farsangi bál. A bábégetés rendszerint a falu közelében levő Kalács- vagy Kalacs-hegyén történt, hogy a faluból is szemlélhető legyen. A bábégetés jelezte, hogy eltemetődik a régi esztendő és ezzel egyidőben új kezdődik. A farsangi bál a farsangi idő végét, valamint a böjt kezdetét jelentette. Ezen túl már tilos volt mindenféle mulatozás, vígadozás.
A farsangtemetés a Sóvidék egyik leglátványosabb ünnepe, amire még a faluból elszármazott rokonok is visszatérnek. Minden évben nagy izgalommal, várakozással teli készülődés előzi meg, amelynek célja, hogy a színjáték olyan tökéletes legyen, mint még soha. A hatvanas évekig inkább a férfiak mulatsága volt, ezért volt idő, amikor a falu vezetői betiltották, mondván, hogy inkább dolgozzon az a sok ember. Mindez szerencsére már a múlté és a farsangtemetés - bár ma is a férfiak a főszereplői - napjainkra, különösen Alsósófalván - soha nem látott pompával született újjá.

Farsangi mulatságok január 6.-al kezdődnek és a húsvétvasárnapot megelőző negyven napos böjt kezdetével zárulnak. Vízkereszt napja a római katolikus magyarság házszentelési ünnepe, amikor a plébános a csengettyűs gyermekekkel házról házra járva megszenteli a hajlékokat. Vízkereszttel kezdődik a farsang, ami mind a fiatalok, mind pedig az idősek számára a vidám összejövetelek, tréfás játékok időszaka. Régen a farsang idején a fonóházakban minden este történt valami "bolondozás", énekeltek, táncoltak, játszottak. Az utcafonókban, ahol egy-egy utca asszonyai estéről estére együtt fontak, beszélgettek, mindenki jól ismerte egymást. Ha valaki farsang idején távolmaradt a társaságtól, a többiek utána mentek, és úgy ahogy otthon találták - ha éppen munka közben is - lepedőt dobtak rá, összekötötték, szánkóra ültették, majd dob, csengő, rézmozsár fülsiketítő zaja, az asszonyok rikoltozása közepette vitték a fonóba. Farsang idején nem hiányozhatott senki, mert akkor a játék már nem volt teljes értékű. A lányfonók különösen zajosok voltak, mert oda a legények is eljártak, és a tréfás játékok hajnalig tartó mulatozással végződtek. Ha egy leány leejtette az orsóját, valamelyik legény gyorsan felkapta azt, és csak csók ellenében adta vissza. A fonóházi mulatozások húshagyó keddig, a farsang végéig tartottak. Az utolsó fonóházi összejövetel, a fonóvégzés, felért egy kisebb lakodalommal. Ilyenkor süteményt sütöttek, italt vittek, töltött káposztát főztek. 
Erre az estére az asszonyok elhívták férjeiket is, akik zenészeket fogadtak, és hajnalig tartott a tánc. Ezt követően az egész falut megmozgató nagy népi mulatsággal, a farsangtemetéssel búcsúztatták az elmúlt vidám heteket. Legfontosabb kelléke a telet jelképező - Illyésnek nevezett - szalmabábú, amit ingbe, gatyába, mellénybe öltöztetnek, zoknit húznak a lábára, kalapot tesznek a fejére és a halott-siratáshoz hasonlóan rettenetes zokogás, jajveszékelés közepette elsiratnak. A sirató asszonyoknak öltözött férfiak fejüket bekormozva álarcban, hosszú fekete szoknyában gyászolják "az elhunytat", miközben a rangos hétköznapi ruhát öltött halottvivők kezét, lábát megfogva végighurcolják a falun. A menet élén halad a "pap" a "kereszttel", ami egy - aszalt szilvával, pattogatott kukoricával, szalagokkal - feldíszített gereblye, a két zászlóvivő vállukra vetett – mogyorófaboton vöröshagymafüzérrel körbetekert káposzta - "zászlóval". A menetet a falubéli gyermeksereg és a muzsikások követik utcáról utcára, miközben Illyés, a főszereplő, a siratóének szövegének megfelelően hajladozik, letérdepel, lefekszik a halottvivők kezében. A siratóasszonyok a falun végig magasztalják Illyést, dicsérve hibáit, leszólva erényeit. A nagyobb hatás kedvéért egy-egy ház előtt elhaladva "felmagasztalják" az ott lakókat, színesen elmesélve ismert történeteiket. A pap és kántor a tényleges temetésen, a bábu égetésén hallatják hangjukat, a kenetteljes gyászbeszéd és "zsoltáréneklés" során. A menetet kecskék, gólyák követik ugrándozva. Belecsípnek a járókelőkbe, megkergetik a lányokat. 
Közben Illyés "özvegye" talpig fekete gyászban zokogja el fájdalmát. A siratóének szinte vég nélküli és tetszés szerint variálható, a helyzetnek megfelelően sokszor pikáns kétértelmű szavakat beleszőve a hallgatóság szórakoztatására. Miután az elhunytat kellőképpen elsiratták, a falu végén kiráncigálják ingéből, gatyájából és a halom szalmát meggyújtva énekelnek, táncolnak. A faluba visszatérve a kocsmában, majd este a farsangi bálban folytatják a vígságot.

„Drága Illyés mért hagytál el,
Ifjúságom így porlad el,
Itt maradtam özvegyen
Gyászba borult életem,
Ó, jaj, Ó, jaj, énnekem!

Míg szerettél, szerettelek,
Ha öleltél, öleltelek
Más sarjúra, nem néztem
Boldog víg volt életem,
Ó, jaj, Ó, jaj, énnekem!”

(forrás:http://www.utazas-erdelybe.hu)