Aki valaha is az erdélyi hegymászással kapcsolatos adatokat próbált gyűjteni, az nagyon hamar arra a megállapításra jutthatott, hogy többet tudunk a két évszázaddal ezelőtti alpesi eseményekről, mint a saját mászóútjaink történetéről mindössze néhány évtized távlatából. Éppen ezért örömmel fedeztem fel és élvezettel olvastam újra az Erdélyi Gyopár 1966. szeptemberi-októberi számában Székely Géza több mint hatvan évvel ezelőtt írt cikkét az Oltár-kő első megmászásáról.

Csallner Ervin és id. Romfeld Ákos szóbeli közlései alapján Székely Géza cikkét a következőkkel egészíthetem ki. A két brassói az eseményt megelőző hat nap alatt nemcsak tanulmányozta a terepet, hanem az utolsó kötélhossz kivételével meg is mászta. Az utolsó kötélhossz aljából is csak a szeszélyes időjárás miatt fordultak vissza. Ez az utolsó szakasz, amelyet Székely Géza úgy említ, mint "alig hat méternyire a csúcstól", a valóságban 27 méter magas, kezdetben áthajló, majd függőleges sziklafal, melynek nehézségi fokozata még a sziklamászás mai szintjén sem lebecsülendő (17 m mesterséges mászás A0 és A1, 10 m pedig III-as nehézségű természetes szakasz). Aki ezen az úton - a Klasszikus úton - jutnak fel az Oltár-kőre, azok Csallner Ervin 63 évvel ezelőtt bevert sziklaszegein kapaszkodhatnak.

Az 1934. szeptember 8-i sikeres feljutásnál a csapat idősebb tagja, az akkor már 40 év fölött járó Goldschmidt a csúcsra vezető kötéllhosszat nem mászta meg, hanem megvárta társát a sziklapárkányon. Csallner nem akarta társa érdemeit kisebbíteni és az örömmámorban úszó publikumnak ezt nem említette. Goldschmidt Waldemart azonban nem hagyta nyugodni az önérzete, a következő évben visszatért és megmászta az Oltár-követ.

A lejövetelnél a csapat egyetlen 25 méteres kötele éppen, hogy csak leért a sziklapárkányra, tehát a kötélereszkedés végeztével az egyrét vett kötelet nem lehetett lehúzni. A néhány méterrel megrövidített kötél évtizedekig ott maradt a rappelszeghez erősítve. Ez a rögzített kötél aztán jelentős szerepet játszott egy helyi legenda kialakulásában, mely szerint "az Oltár-kőre kötél nélkül csak Keresztesnek van mersze felmászni".

Keresztes Zoltán gyergyófalvi honpolgár sziklamászó karrierje néhány héttel a brassói fennjárta után kezdődött. Először csak fogadásból rugaszkodott neki a nagy kőnek, aztán a hírnévből tőkét kovácsolt és 1940 őszén jó pénzért kitűzte az Oltár-kőre a magyar zászlót. Keresztes Zoltánt is sikerült szóra bírnunk, a negyedik és ötödik kevert között elmondottak alapján rajzolta meg Tóth Karcsi a híres-nevezetes mászás mindeddig egyetlen "hiteles" dokumentumát. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Keresztes sziklamászó felszerelésének szinte nélkülözhetetlen kelléke a kokojza szedő fésű, mivelhogy a környék legbővebben termő áfonyabokrai az Oltár-kő tetején találhatók, puszta kézzel szedve a bogyókat ráesteledett volna, sötétben a leereszkedés pedig életveszélyes.

Az Oltár-kő több névváltoztatást ért meg, volt Nagy Mogul, Puskás-kőszikla, a román nyelvű turistairodalomban Turnul Bardosolui. (Igaz, hogy ugyanitt a Bardócz-kősziklát Lapos-falnak keresztelték át.) A szóbeszéd úgy tarrtja, hogy hajdanán, minden valószínűség szerint a 19. század vége felé a Mária-kőt nevezték Oltár-kőnek, és az Oltár-kő volt a Mária-kő. Figyelmesen megnézve a két sziklaalakzatot, az elnevezéseknek ebben a módjában van is némi logika. A Mária-kő nagyon is szárnyas oltárra emlékeztet, az Oltár-kőben pedig kevés képzelőerővel is felismerhető a Szent Szűz a kisdeddel. Írásos bizonyítékot sehol sem találunk, tény az, hogy az első világháború után a mai formában honosodott meg a két sziklaalakzat neve mind a turistairodalomban, mind a köztudatban.

Az Oltár-kőre első megmászás óta szokás szimblólumokat felvinni. Csallner és Keresztes még csak zászlókat tűztek ki, később valóságos építményeket szereltek fel a Délkeleti-pillér teraszára. Románia 1944. augusztus 23-i átállásának, az ún. felszabadulásának 10. évfordulójára 1954-ben a marosvásárhelyi szakik saját kezdeményezésükből szerelték össze a hétméteres vörös csillagot. Ugyanez a marosvásárhelyi gárda állította fel 1974-ben a csillag mellé a hasonló méretű XXX-as számot, amelyet 1979-ben a Hargita megyei pártbizottság utasítására a csíkszeredai hegyimentők egészítettek ki egy római ötössel XXXV-re. Az már helybéli, gyergyószentmiklósi illetékes elvtársak ötlete volt, hogy a 40. évfordulóra az IUPS alkalmazottai hatalmas napkoronggal és negyvenes számjeggyel ékesítették az Oltár-kő tetejét. 1989 decemberének talán legforradalmibb tette az volt, hogy ezt a szörnyűséges monstrumot néhány lelkes sziklamászó leduvasztotta. Néhány évig természetes szépségében magasodott az Oltár-kő, mígnem - megelőzendő másokat - a gyergyószentmiklósi hegyimentők 1995-ben felállították a ma is látható keresztet.

Időrendben az Oltár-kő - és egyben az egész Békás-szoros - második mászóútja az 1942-ben megnyitott Honvédek útja. A második világháború évei alatt a Gyilkos-tónál hegyivadász altisztképző tanfolyam működött, a sziklamászás és a sízés fortélyaira a német hadsereg javarészet osztrák származású kiképzői oktatták az újoncokat. Az említett út kiszegezői ezek közül kerülhettek ki.

Az Oltár-kőre vezető harmadik, új út megnyitását tragikus baleset hiúsította meg. Petriu Puiu és Petrov Iosefina 1948-ban kísérelte meg a Középső-tornyot a terasz tornyától elválasztó látványos repedést megmászását, a balesetet az előlmászóval kiszakadó hatalmas kőtömb okozta, ez zuhanása közben a biztosítókötelet elvágta. Petriu Puiu a Lapos-patak szikláin lelte halálát. Petrov Iosefina a sziklafalon töltött egy nap és egy éjszaka után saját erejéből ereszkedett vissza. 1953-ban Fomino Emil és Bleahu Marcian társaságában fejezte be az azóta Petriu-repedés néven ismert mászóutat.

Az idősebb korosztálybeli hegymászók és szemtanúk faggatásával kiderített adatok számos kiegészítésre és kiigazításra szorulnak. Közzétételükkel szeretnénk olyan személyeket megszólaltatni, akik segítenének az erdélyi hegymászás történetének összeállításában. Amennyiben ez sikerülne, úgy előre is köszönjük az értékes hozzájárulásokat.

forrás:http://www.erdelyiturak.ro