0. nap: Előkészületek

Kőhalmi Ákos tervezte, szülők és gyerekek készítette gyönyörű nemez faliszőnyeggel, madárberkenye fával, és Kasza Pista által hozzá faragott emléktáblával, Csípőék óriás görögdinnyéivel, Bali Jancsiék sok-sok labdájával, valamint tanszerekkel, ruhaneműkkel felpakolva készültünk az indulásra.

1. nap: Indulás

Szombaton, este ötkor szerettünk volna indulni, de ez valahogy nem jött össze, így olyan fél hat körül már úton is voltunk. A 14 órás buszút változatosan telt. Először mindenki társasági életet élt, aztán az idő múlásával és a sötétedéssel fokozatosan aludni tért mindenki. Vagyis majdnem mindenki. Ugyanis egy öt főből álló, vidám társaság átvirrasztotta az éjjelt. Ebbe tartoztam én is, úgy-ahogy önszántamból. Az utastársaság másik fele egy tömeggyilkosság áldozataira emlékeztetett. Mindenki ott dőlt el és olyan pózban, ahogy gondolta. Szinte mindenhol emberek feküdtek...

Hajnali 4 körül Dénesnek az a roppant elmés ötlete támadt, hogy előásta a U2 kazettáit és a walkmanjét, amire végül sikerült elaludnom, ezt a tevékenységet azonban csak pár óráig űzhettem, mert felébredt a többi, kipihent utastársam, akiknek nem okozott gondot behajtogatni magukat két ülés közé és vígan aludtak az éjjel...

9-re értünk Gyimesfelsőlokra, ahol már vártak minket a csángók. (Az iskolaudvaron, kaláccsal.) Miután mindenki megtalálta a fogadócsaládját, vígan hazatértünk hozzájuk. A mi (Vera nevű szakkörös és én) fogadócsaládunk a két szülőn kívül még egy hetedikes lányból, Timiből állt. Csöndes, zárkózott lány volt, zenei ízlésünk is erősen különbözött, életemben nem hallgattam még annyi the rasmust, mint azon a héten...

Egyébként az egész család nagyon kedves volt velünk. Amint odaértünk kipakoltunk, reggeliztünk. Utána Vera legnagyobb bánatára megérdeklődtem a családtól, hogy merre lehet errefelé kirándulni, rögtön tudtak pár szép helyet, végül a „Bagolyvár" elnevezésű sziklás dombra mentünk fel. A vége felé Timi és Vera elég hullák voltak, amíg kipihenték magukat, addig másztam egy keveset.

Utána leszavazták azt a javaslatomat, hogy menjünk át a szemben lévő hegyre, így a faluközpontba mentünk, a helyi vendéglátóipari egységbe, és sütiztünk egyet. Itt összefutottunk egy igencsak illuminált állapotban levő úriemberrel. Ez igencsak szórakoztató volt, Anti bácsi kiscserkész ehhez az archoz képest.

Visszatérve a szállásra ebédeltünk egyet, majd elmentünk felkeresni Vera egy másik helyen elszállásolt barátnőjét. Mikor megtaláltuk, annyira megörültünk neki h beültünk a hűvös házba, és hideg italokat magunkhoz véve beszélgetéssel ütöttük el az időt. Kis idő múlva nagyszerű ötletem támadt, amit meg is osztottam velük, nekik kevésbé tetszett:

Menjünk fel a szomszédos hegyre és onnan nézzük meg a naplementét. Hát a két erdélyi lány csak összenézett, hogy érdekesek ezek a magyarok, de mondták, hogy menjünk. Gyönyörű volt, bár szegény Vera elaludt a nagy naplemente lesésben. Este a szálláson vacsoráztunk, majd aludni tértünk...

Reggel többszöri próbálkozásra lehetett minket kiverni az ágyból, ennek köszönhető, hogy majdnem lekéstük a közös kezdést az iskolánál, de végül nem.

Első napi program a szövőnőhöz menés volt, (előtte az iskolában lezajlott egy focimeccs, és elültettük az ajándék fát). Szóval egy szövőnő mesélte el nekünk művészete alapjait, teljesen érdekes volt, bár elrontotta a dolgot, hogy a 40 fokban sikeresen megfáztam, így végigtüsszögtem az egészet. Szerintem az éjszaka tett be, ugyanis ahol alszunk, abban a szobában állandó barlang hőmérséklet uralkodik (16fok).

Ezek után a Műv. Házba mentünk, ahol Cs. Fruzsi és Dobos Gergő csángó népviseletben fotóztatta magát. Mikor erre is ráuntunk, kimentünk focizni ebédig. Na jó, már aki, az itthonról vitt Shakespeare összes drámái most is jó szolgálatot tett, így elmerülhettem Antonius és Kleopátra történetében. Az ebéd sajnos valami medvetarkó-szerűség volt, amit ugyebár nem fogyasztunk, mivel 100%ban több benne a hús, mint kéne, így az aznapi ebédemet letudtuk egy félliteres tündérvízzel.

Este daltanulást és egy kis táncházat prezentáltak nekünk vendéglátóink, de nem éreztem rá ellenállhatatlan vágyat, hogy igent mondva a helyi fiatalság fiú képviselőinek, magam is ropjam...

Ezért kilenc körül már a szálláson is voltunk, ahol ismét megállapíthattam, hogy nincs térerő, így senki nem tud elérni...

Este még olvasgattam egy keveset, majd Vera diszkrét kis horkolásától nem tudtam a könyvemre koncentrálni, így inkább aludni tértem.

A harmadik nap reggelén hihetetlen korán keltünk, -a gyengébb idegzetű olvasók készítsenek maguk mellé egy kis sanaxot- fél nyolckor!

Kis szedelőzködés után azonban sikerült összekapni magunkat, és el tudtunk indulni nyolckor. A kanyargó Tatros partját követve eljutottunk a vonatmegállóhoz, ami egy kisebb tisztáson volt. Innen a 08: 20as vonattal mentünk Csíkszeredára, ahol aznapi programjaink voltak.

A vonatállomáson M. Marcival találkoztunk, aki mindenki nagy örömére egész mászó felszerelést hozott magával. Vele együtt indultunk el a Csíksomlyói templomba, ahol egy szerzetesi csuhát viselő, magát papnak mondó egyén mesélt nekünk a templom történetéről. A papnak egyébként elég sajátos hangneme volt, az embereknek aludni támadt kedvük, miután a harmadik mondata is ugyanarról szólt, kicsit megkeverve az alany/állítmány/bővítmény sorrendjét.

Ettől eltekintve egész érdekes dolgokat lehetett levenni. Ezután bementünk a templomba és megtekintettük a híres, hársfából készült Szűz Mária szobrot. Engem mindig is lenyűgözött a keresztény egyház, és hogy mennyien hisznek benne. Ez lenyűgöző, én tartózkodom ilyen téren, igen sajátos felfogásom van erről, ha valakit érdekel, egyszer elmesélem, de ez most nem ideillő. A templom után a „barátok feredőjét" néztük meg, ahol legnagyobb megkönnyebbülésünkre a barátok nem egy szál jóindulatban leledzettek, csak rajta maradt a név (szerintem Te csak a borvíz-forrásig jutottál, onnan még vagy 50m „palánk-séta" a feredő, amibe mi csak a lábunkat lógásztuk, mert dermesztően hideg volt, de a barátok közül néhányan állítólag a fejük búbjáig elmerülnek benne, azt nem mesélték, milyen öltözetben).

Innen hoztam egy kis gyógyvizet is, aminek kissé tömény volt az aurája és elég vasas volt, de egyébként ihatónak találtam. Egy NDK-s busz, német feliratokkal már várt ránk az 50 fokos klímájával. Ez átszállított minket a „Nagy Imre" képtárba, ahol egy festménykiállítást tekinthettünk meg. Kedvenc képem egy csellista nőt ábrázolt, aki épp el volt mélyedve a zenélésben.

Ezután egy parkban hédereztünk/woodstockoztunk, Dotsot eszegetve. A Dots nem más, mint a túrórudi román változata.

Ekkor Péter, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy nem messze látott egy hangszerboltot, ahol nagyszerű szájharmonikákat lehet kapni. Felkerekedtünk tehát Balázzsal és pár másik szakkörössel, és vettünk is egy minőségi Hohner szájharmonikát. (Tényleg minőség, nézzetek utána..)

Ez jó kedvre derítette a társaságot, bár a vonatút vége felé már kezdték megbánni, hogy megvettük, miután az összes country számot eljátszottam, amit tudtam, akkor imprókba kezdtem. Később hazatértünk, echte csángó „salátalevest" ettünk, ami karakteres volt, majd aludni tértünk.

4. nap

Ma szintén vonattal mentünk, csak az ellenkező irányba, Gyimesbükkbe. A vasútállomáson először egy helyi vasutastól hallhattunk az épület történetéről. Még Erzsébet királyné építtette, mivel ott volt régebben Románia és Erdély határa (Ez egy kicsit bonyolultabb ennél, maradjunk annyiban, hogy ha országot akarunk megnevezni, akkor Trianon előtt az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia közötti határról beszélhetünk, ha országrészekről van szó, akkor pedig Erdély és Moldva határáról). Trianon után persze elvesztette ezt a funkcióját, mivel Románia szívébe került. A vasútállomás váróterméből nyílt továbbá egy kisebb vasúttörténeti múzeum, ahol régi sapkákat, táblákat, fotókat vehettünk szemügyre.

Egy tájház megtekintése után egy kis gyalogtúra (kirándulás..) következett az 1000 éves határhoz. Az ezeréves határ egy kis kalyibából és egy határkőből állt, majd kis lépcsőzés után egy várromhoz mentünk fel, ahol Péter felolvasott egy költeményt Trianonról (Juhász Gyula írta).

Ezután az erdőben csatangoltunk egészen egy kis tisztásig, ami csak azért volt tisztás, mert a 90 fokos lejtőn elég nehéz dolga lenne a fáknak, tehát erre a kis tisztásra táboroztunk. Majd kezdetét vette az erdővizsgálat. Megjegyzem, a helyi tanerőt annyira megviselte ez a bő 4 km, hogy a nap hátralevő részét az árnyékban héderezve töltötte. Csapatokra oszlottunk, leveleket kellett felismerni, majd egy feladatlap segítségével megkerestünk és megvizsgáltunk különböző fákat. A kiválasztott fákat be kellett mutatni a többi csapatnak, ez az én brigádomnak, a Margarétáknak különlegesre sikerült, de az előadásmód kategóriában 10ből 10et kaptunk a csk (csapatkapitány)-nak köszönhetően, aki szerény személyem volt. (Hadd jegyezzem meg zárójelben, a felkészültség 3as alá volt..)

Utána röpke 3 óráig a fent említett kissé meredek tisztáson üldögéltünk, (Már aki. Sokan ugyanis továbbmentünk, és megtaláltuk az egyetlen megmaradt határkövet, és több gyönyörű, nálunk ritkán látható virágokkal teli rétet. Aztán pedig M. Marci vezetésével szembekötős fafelismerést tartottunk a csapatoknak), vagyis békésen üldögéltünk volna, ha a helyi ifjúság és kedves szakköröseink össze nem balhéznak. Vagyis a szakkörös fiúk+ Fruzsi. Így az ENSZ békefenntartójaként kellett fellépnem, megakadályozva ezzel, hogy Fruzsi megharapja Csongit, és Attila megverje Csabit...

E naptól kezdve tanárnőnek szólított a csángó ifjúság.

Misztikus módon Daninak sikerült felhívnia, pedig napok óta nem volt térerőm, nos elmeséltem neki, hogy vettünk bort Dénessel. Hm, ezt azt hiszem nem írtam le, pedig előbb történt, de majd most:

Dénessel elhatároztuk, hogy viszünk haza bort. Meg is kérdeztük a helyieket, hogy hol lehet házibort venni, mire ők készségesen útba is igazítottak minket. Így a legközelebbi szabad programon felkerestük a személyleírásnak legjobban megfelelő házat. Ott szívélyesen beinvitáltak minket, leültettek, és elszalasztottak egy kislányt borért, majd a kezünkbe adtak minimum három deci bort, hogy ugyan kóstoljuk meg, mielőtt megvesszük. Dénessel erősen elgondolkodtunk, hogy mennyire vetne ránk jó fényt, ha nem isszuk meg a bort, majd rájöttünk, hogy valószínűleg megsértődnének, így elfogadtuk a nagyszerű ajánlatot. Előre láttam, hogy nem fogom meginni, mivel elég meleg idő volt, továbbá nem ettem túl sokat, így leütött volna a lábamról. Dénesre sandítottam, akinek hasonlók járhattak a fejében. Végül a háziakkal való beszélgetés közben Dénes leküldte az egészet, nekem meg a felét sikerült leküldeni. Nem arról van szó, nagyon finom bor volt, hoztam is belőle, de nagyon erős is volt. Így egész kacskaringósan mentünk haza... (Köszi az őszinteséget, de Nektek tényleg megárthatott a bor, ha úgy emlékszel rá, hogy finom volt, mert sok jót el lehet mondani a csángókról, de hogy finom bort csinálnának?!...)

De kanyarodjunk vissza az erdőbe. Tehát erdőt jártunk, aztán négy körül indultunk vissza a híres vasútállomáshoz. A vonatút szórakoztatóan telt, mivel Előd felfedezett a kezén egy fehér pöttyöt, amiről Mayer eskü alatt vallotta, hogy az elfertőződés jele és le kell majd vágni a kezét. Előd nekem nem hitte el, hogy Mayer viccel, így végigparázta az utat. A szálláson kiültem még kicsit a kertbe szájharmónikázni, mert nem akartam visszaélni a vendégszeretettel, meg egyébként is szép volt a hegyek között a naplemente, majd aludni tértem.

5. nap

Nos reggel naivan bíztunk benne, hogy eláll az eső a nap folyamán, de nem tette, így félúton az iskola felé menet teljesen átázott mindenem. (Elképesztő, hogy 12-13 éves waldorfos múlttal, túl ezernyi túrán és kiránduláson, eljöttök néhányan normális esőkabát nélkül Gyimesbe, ahol átlagos nyarakon két naponta esik-szakad az eső! Az egy dolog, hogy „aki hülye, haljon meg", csak mondjuk ha valaki megfázik, beteg lesz, kire hagyjuk? Gondolom, nem sokan voltak közöttünk, akik azért mentek oda, hogy beteget ápoljanak, és kimaradjanak a többi programból...)

A többiekre várva fájdalommal realizáltam, hogy sajnos a táskám és az Erdély naplóm se épp csontszáraz, mondhatni szanaszét ázott, hogy ne éljek vulgáris kifejezéssel. Ezért is szállásoltam át a cuccaimat Frú táskájába. Így frissen tarhált esőkabátommal már vígan vágtam neki az útnak.

Az esztenához mentünk, sajtot és ordát készíteni. Több, mint 40 átázott személy tömörült be a sajtspecifista idős hölgy házába, aki szerintem már rég a pokolba, de lehet, hogy csak pár kilométerrel messzebbre kívánta az egész társaságot. (Gondolom, ezt csak poénból írtad, mert én nem így láttam, s a fényképek sem erről tanúskodnak. Kimondottan kedves, jó kedélyű, „gyermekbarát" néni volt.)

Kezdetét vette tehát a sajtkészítés, 10 l tejbe egy kevés oltóanyagot tettünk, majd állni hagytuk 10-15 percig. Ebben az időintervallumban pár optimista kiment „ nézzük-meg-vajon-esőben-is-ugyanolyan-e-a-rét"et játszani, mi meg néztük őket az ablakból. Amíg oltódott a tej, addig elővettem a szájharmónikámat és érzelmesen eljátszottam az „elvonult a vihar" c Illés számot, majd közmegelégedésre Balázs énekelte hozzá a szöveget. Tehát ilyen jó hangulatban töltöttük a 15 percet, aztán kezdetét vette az orda leszűrése, ami időközben kivált a tejből. Az orda a mi túrónknak felel meg. (Nem akarlak kiábrándítani, de ordát nem ettünk. Amit Te annak hittél, tehát a túró-szerű valami, az volt a friss „sajt". A megmaradt savót újra forralva és savanyítva csapódik ki belőle a zsendice, és ezt kicsöpögtetve kapjuk az ordát, de ezt már nem vártuk meg.) A sajtot ugye nem kóstoltuk meg, mert annak több hét az erjedése, viszont többen megkóstolták a túrós puliszkát. Az ebéd elfogyasztása után viszont már muszáj volt elindulni az esőben..

Így fogtuk magunkat és elindultunk. (Mi Előddel fölmásztunk néhány „emelettel" magasabbra, és gyönyörű panoráma tárult elénk: a gomolygó felhőkből előbukkanó hegycsúcsok, alattunk a falu, a szomszéd meredek oldalon kaszások dolgoztak, mellettünk pedig a fenyők alatt tehenek heverésztek. A szemerkélő eső ellenére nagyon hangulatos volt.) Mire a háztól a kapuig jutottunk, teljesen szétáztunk. A falu központjába érve azonban elállt az eső, kisütött a nap, és a szellő is fújdogálni kezdett. Ennek nagyon megörültünk és kis idő múlva már szárazak is voltunk., ennek örömére pedig betértünk egy kisboltba. Ott Mayer meglepte magát a nagy ijedtségre egy kis szívmelegítővel egy 30 fokos égetett szesz formájában. Ekkor már csak 5en voltunk, Mayer, Bogi (nem én, másik), Áron, Döme és szerény személyem. Össznépien úgy döntöttünk, hogy nem megyünk vissza külön-külön a szállásainkra, hanem elmegyünk a sátras brigádhoz.

A sátrasok háza egy menekültszállóra emlékeztetett. Egymás hegyén hátán feküdtek az ottlakók és Balázs lap-topján néztek egy s mást. Mikor odaértünk, a társaság nagy bánatára a lap-top le lett kapcsolva, hogy beszélgessünk és főzögessünk. Kis idő múlva parázs vita alakult ki köztem, Maxer és Balázs között az égetett szeszt illetően. Balázsék ugyanis állították, hogy nincs abban semmi rossz, ha a kisebbeket is megkínálják a 30 fokos itókával, míg nekem más nézeteim voltak, amik részletesen megtalálhatóak az Erdély útinapló kézzel írt változatában. Nos utána lenyugodtak a kedélyek, Mayer eltette otthonra a kis piáját, de a sátrasok meg vannak róla győződve, hogy attól volt a következő napokban olyan vidám. A kis incidens után már Balázs is tanárnőnek hívott a következő napokon. (Bár a helyiek gyomorrontás esetén pálinkába áztatott áfonyabogyóval kezelik a gyerekeket is, az adott szituban teljesen egyetértek a tanárnő nézeteivel!) (Pedig semmi rossz nem volt ebben, de az aggódó szülők remélem nem tudják a telefonszámomat... Balázs)

Szóval nekiláttunk ebédet főzni Áron táskájának tartalmából.

Először gyors rizst találtunk, majd különböző konzerveket, így támadt az az ötletünk, hogy főzünk egy jó kis rizottót. Nagy ujjongás tört ki, amikor Áron táskájából előbukkant egy adag paradicsomos pesto, aztán az is ment a levesbe.

Áron ezt nem nézte túl jó szemmel, de beletörődött a népjóléti alap szerepébe. Végül a rizottó némi „utánfűszerezés"-sel egész ehető lett..

Ebéd után csöveztünk egy kicsit a sátrasoknál, a kis összeröffenést Krisztina megjelenése kavarta fel, aki magának szeretett volna főzni valamit, de elborzadt, hogy milyen állapotok uralkodnak. Az ütötte ki végül a biztosítékot, amikor Máté feküdt a cukron és ezért nem találta. Így végül, egy rögtönzött „lám-a-waldorfos-gyerekek-hogy-elkanászodtak" előadás után el is hagyta a színt.

Később visszamentünk vetélkedőzni a kultúrközpontba. A vetélkedőzés előtt azonban még megnéztük a „Mindennapi szemetünk" című kisfilmet, ami Magyarország illegális hulladéklerakóiról, ill. hulladékégetőiről szólt.

A film után Péter ebből tett fel villámkérdéseket. Végül két csapat maradt a döntőben, a Margaréták, szerény személyem vezetésével és a Munkásőrök, Frú vezetésével. Szoros verseny alakult ki, amit a döntőn egy kis prezentáció döntött el.

Fruzsiék témája a Gödöllő és környéke hulladékgazdálkodása volt, míg a miénk a Gyimesfelsőlok és környéke hulladékgazdálkodása. A felkészülésre tíz percet kaptunk. Mindkét előadás jól sikerült, a Munkásőröket Fruzsi, míg a Margarétákat szerény személyem képviselte, végül mi lettünk az elsők.

Utána egy, az indonéz bálnavadászokról szóló filmet néztünk meg, aminek Baleo, Baleo! volt a címe.

Utána elbúcsúztunk a többiektől és hazamentünk, aludni tértünk.

6. nap

Reggel, előző napból okulva, zubbonyban mentünk Tankóékhoz, ahol az aznapi program szerint kenyeret sütöttünk és tojást írtunk.

Az eső miatt beszorultunk a házba, aminek befogadóképessége igen gyér volt, így a befolyásolható ifjúság beült a szobába „Piedone Amerikában"-t nézni. Aztán Shrek 1. et. Aztán Shrek 2. őt. Hát borzasztó lehetett, ezalatt én tojást írtam, majd pár lelkes csángóval meg Péterrel kimentünk az esőbe patakot vizsgálni. Ez teljesen jó programnak bizonyult, bár a vége felé már nem tudtam eldönteni, hogy vajon föntről jön a víz, vagy lentről. Ezt az érzéki csalódást a szél és a patakban/mellett álldogálás okozhatta. Kihalásztunk azonban vizsgálatra kérészt, tegzest meg piócát is. Mikor azonban felerősödött az eső, akkor visszamentünk a házba, de nem sokáig maradtunk, mivel megsült a kenyér és azt segédkeztünk kivenni. A megsült kenyerekkel, egy szekérrel és a tv elől kirobbantott társasággal indultunk el a faluba ebédelni.

Vagyis már aki ebédelt, ugyanis már másodszorra fordult elő, hogy a 40ből 10 vegást figyelmen kívül hagyva olyan húsosat főztek, amiből esélyünk se volt enni. Nos tehát a tápláló és vitaminokban gazdag 1 alma+ 1 pohár ásványvíz elfogyasztása után visszatértünk a szállásra, ahol az esti táncházra készültünk.

A táncház 7kor kezdődött és az időjárás miatt egy teremben került megrendezésre. Talán ez okozhatta, hogy szinte csak a helyiek táncoltak, (ezt újra cáfolják a fotók, amiken látszik, hogy vegyes párok is akadtak gyimesiek és gödöllőiek között, a többiek nagy ovációjától kísérve.) a többiek meg a tornácon rockyztak. Jó hangulat volt, az eső szakadt, mindenki ropta, én meg az útinaplómat írogattam, amíg rá nem vettek, hogy csatlakozzak a rockysokhoz. Megjegyzem, több felkérés is történt irányomba, de csak Balázzsal táncoltam poénból Smile.

A táncház után a patak mentén hazaballagtunk, majd aludni tértünk.

7. nap

Ma szabad program volt a családoknál. Miután fél tízkor felkeltünk, megreggeliztünk, el is indultunk. Az úti cél egy templom lett volna a szomszéd településen, de finoman úgy manipuláltam, hogy a Naskalat lábához mentünk el. A Naskalat egy hegy (1563m) és távolból (is) igazán szépnek tűnt. Sajnos autóval mentünk, időközben végighallgattuk The Rasmus két albumát is, nagy örömömre... De ezt kompenzálta a táj. Gyönyörű hegyek között kanyargó szerpentinen mentünk, de mielőtt mindenki előtt felderengene egy aszfaltozott út, elárulom, ez nem az volt. Állítom nektek, hogy fizikai képtelenség, hogy az az autó azon a köves hegyormon ellavírozott. Az autó vezetője pedig azzal volt elfoglalva, hogy a velem való szemkontaktust fenntartva a helyi nemzeti parkokról mesélt, (olyan ott nem igazán van, szóval sajnos nincs, még védett terület is vagy 30 km-rel arrébb...) amit felelőtlenül megkérdeztem. Miközben intelligensen mosolyogtam és bólogattam, azon törtem a fejem, hogy vajon milyen a román egészségügy, majd komolyan elkezdtem aggódni, miután a hazai jutott eszembe. Kis idő múlva vezetőnk kijelentette, hogy innen gyalog megyünk tovább, mert nincs út. Magamban mosolyogva megjegyeztem, hogy eddig se volt, de nem szóltam.

Itt olyan 1300 m magasan lehettünk, így „kokojszázni" kezdtünk. A kokojsza az nem más, mint az áfonya ezer méter fölötti változata, kis cserje kék bogyókkal (ők csak a pirosat hívják áfonyának). Ezek a kék bigyók arról híresek, hogy anno ezzel színeztek őseink, mivel semmivel nem lehet kiszedni a ruhából onnan, ahova beeszi magát. Tehát kokojszáztunk, amikor vendéglátóim legnagyobb rémületére egy sziklafalat pillantottam meg és úgy gondoltam, hogy azt pont nekem találták ki, így fel is másztam. Abszolút nem volt nagy, max 6 méteres lehetett, mielőtt bárki is a szívéhez kapna. A fal tetejéről gyönyörűen rá lehetett látni a falura és a szomszéd hegyekre. Maximális komfortérzetem volt, mivel egy szamócásban találtam megpihenni, így amikor kigyönyörködtem magam, hozzá is láttam. Mikor pedig kiderült, hogy még térerőm is van, akkor már teljesen ha