Az éjszakai buszozást követően reggel 7 órára értünk a magyar-román határra, ahol egyszerre egy órával előbbre kellett állítani az óránkat, mivel egy másik időzónába léptünk át.
Legelső állomásunk a Királyhágó volt, melyet a Tordai-hasadék követett. Megismerkedtünk a Szt. Lászlóhoz kapcsolható keletkezésmondával, majd végigsétáltunk a hasadékban megcsodálva a rohanó patakot, a hatalmas kőszirteket és jópár védett virágot.

zt követően Marosvásárhelyen rövid városnézés keretében ismerkedhettünk Székelyföld fővárosának látnivalóival. Megcsodáltuk az égetett mázas, majolikás tetejű Kultúrpalotát és a volt városházát, a várat, valamint a görögkeleti, ortodox templomot. Mivel legtöbben ilyet még nem láttunk belülről, ezért nagy élményt jelentett, hiszen sokkal másabb, mint a környékünk katolikus templomai.
Este kicsit fáradtan érkezünk meg szálláshelyünkre, székelyudvarhelyi iskola kollégiumába. Itt aztán találkoztunk két másik magyarországi középiskola / bajai és miskolci / diákjaival is, akik szintén fogadóiskolánk meghívására érkeztek. Tehát így telt első napunk, csütörtök.

A pénteki napon szintén mozgalmas program elé néztünk. Egész nap kirándultunk.
Először meglátogattuk a Mária kegyhelyet Csíksomlyón, megismerkedtünk a szobor csodás történeteivel, megnéztük a domboldalt, ahol a pünkösdi búcsú alkalmával százezres magyar zarándoktömeg hallgatja a szentmisét.
Ezt követően Madéfalván megkoszorúztuk az 1764-es székelyölés emlékművét, majd Homoródon megkóstoltuk a „ borvizet” – elég érdekes íze volt, de egészséges ital.

Ezután utunk a Gyilkos-tóhoz, majd a Békás-szoroshoz vezetett. Csodálatos, nem felejthető élményben volt részünk, főként azért is, mert az időjárás olyan rapszodikus volt, hogy egyik percben ragyogóan tűzött a nap, a másikban hatalmas hóvihar keletkezett, hogy szinte látni sem lehetett, majd 10 perc múlva ismét ragyogó idő lett. Gyönyörűek voltak a Kárpátok hófödte hegyei – mi a Kisalföldön nem vagyunk hozzászokva a március közepi nagy hóhoz. De itt ez a természetes. A Gyilkos-tó keletkezéstörténetét, várható sorsát figyelmesen hallgattuk, a partján pedig lenyűgözve figyeltük a befagyott, hóból kiálló fenyőcsonkokat.
És persze élvezettel ettük az igazi, erdélyi kürtőskalácsot. 

A legcsodálatosabb látványban a Békás-szorosban lehetett részünk. A helybeli lakosoktól egy érdekes történetet hallottunk a szorosról. Hogy mennyire igaz nem tudjuk, de érdekes. A helyszín: Gyergyószentmiklós – Békás-szoros az I. világháború idején. Úgy tartja a szájhagyomány, hogy a szorosban az utat a székelyek kézzel vájták ki, hogy legyen egy útjuk Moldva felől a csángó magyaroknak, amiről az oroszok nem tudnak. Egy fehérvári tüzér üteg állt készenlétben, ha segítségre szorulnak a székelyek .December 6-án a helyiek búcsúnapot tartottak, amelyen a tüzérek is részt vettek. A helyzetet kihasználva egy helyi román elárulta őket az oroszoknak. Ezt követően az oroszok éjjel meglepték az alvó tüzéreket, és egyetlen puskalövés nélkül szuronnyal egy katona kivételével valamennyit megölték. Ez az egyetlen túlélő még több mint nyolcvanéves korában is minden december 6-án felkísértette magát a szoros tetejére, ahonnan annak idején vigyázták a lakosokat.

Visszafelé utunk a Bucsin-tetőn át kanyargós szerpentinen vezetett, ami néhányunknak komoly gyomortáji problémákat is okozott. De szerencsésen visszaértünk, és a vacsora után készültünk a másnapi ünnepségekre.

És felvirradt a szombati nap, március 15-e. A magyar forradalom tiszteletére közösen emlékezett meg 4 iskola diáksága- a helyi, székelyudvarhelyi középiskola, valamint három magyarországi: mi, fertődiek, egy miskolci és egy bajai középiskola tanulói. Természetesen mi is készültünk ünnepi műsorral. Tanáraink segítségével megpróbáltunk úgy megemlékezni hogy mindenki érezze a magyarságot a szívében. Az ott élő és tanuló diákok és tanárok arcán látszott a meghatottság és egyben az öröm is, hogy közösen ünnepelhetjük Székelyföldön március 15-ét, hiszen sokáig tilos volt ünnepelni, megemlékezni az ottani magyaroknak.
A helyi iskola tanulói megtiszteltek mindenkit egy néptánc műsorral, majd egy színdarab előadásával és egy énekkari fellépéssel, amelyen magyar népdalokat adtak elő.

Az iskolai műsor után a székelyudvarhelyi városi megemlékezésre mentünk el, ahol megnéztük a lovas huszárok felvonulását,az ünneplő közönséggel együtt elénekeltük a magyar himnuszt. Felemelő érzés volt látni a házméretű kokárdát és azt a sok ezer, nemzeti zászlót lobogtató helyi és magyarországi ünneplőt. Három felekezet / unitárius, református, katolikus / papjai kértek áldást az ünnepre és ünneplőkre, majd utána az ünnepi beszédek hangzottak el. Utána a székely katona szobrát koszorúzta meg nagyon sok iskola, szervezet, erdélyi és magyarországi is. Mi is elhelyeztük a Porpáczy Aladár ÁMK tisztelgő koszorúját.

Az ünnepélyt követő ebéd után kisebb kirándulást tettünk Székelyudvarhely környékén. Ellátogattunk Szejkefürdőre, ahol megnéztük és megcsodáltuk a székelykapukat. Koszorút helyeztünk el a legnagyobb székely, Orbán Balázs sírján.
Következő állomásunk Farkaslaka volt, ahol felkerestük Tamási áron emlékművét és sírját.
Ezután Korondra mentünk, ahol mindenki vásárolhatott a népművészeti boltokban, megismerhettük az erdélyi székely népművészet jellegzetes tárgyait, színeit, formáit. ( Bár sajnos láthattunk a budapesti kínai piacról származó sárkányos kardokat, valamint mexikói szalmakalapokat is. )

Vasárnap reggel aztán elindultunk haza, hosszú, 900 km-es út elé néztünk. De ezt a napot sem töltöttük csak buszozással. Megálltunk Kolozsváron, ahol Mátyás király szülőházát néztük meg. Ezután a Szt. Mihály templomot, valamint megnéztük volna Kolozsvár nevezetességét, a Mátyás-szobrot. Mátyás és négy hadvezére helyett azonban csak sűrű állványerdőt láthattunk, mert restaurálás miatt el van rejtve a szem elől. Folytatva a városnézést megnéztük a Bebes-Bolyai Egyetemet, ahol magyarul is oktatnak egyetemi szinten. Majd érdekes előadást hallottunk a református templomban egy nénitől a templomról és a benne látható sok-sok nemesi címerről. Megnéztük a Kolozsvári testvérek híres Szent György szobrának másolatát is.

Utolsó erdélyi megállónk Körösfőn volt, ahol megnéztük a népi kézimunkákkal díszített, védőfallal körülvett református templomot. Itt láttunk egy számunkra érdekes régi népi szokást. Temetés volt éppen, és a halottat a saját házának udvarán ravatalozták fel, ott búcsúztatta el a pap és a gyászolók, és a harangokat egészen addig húzták ( kézzel ), amíg a sírig nem ért a halottas kocsi.
A templom alatti utcában megkoszorúztuk a forradalom és a szabadságharc neves résztvevőjének és mártírjának, Vasvári Pálnak a kopjafáját.

Mindezek után tele élményekkel vágtunk neki a hazaútnak. Egy kicsit elgondolkodva, magyarabb emberként léptük át újra a határt, ahol tisztelegve elénekeltük a magyar himnuszt.
Köszönjük mindenkinek, aki lehetővé tette számunkra ezt az élményekben és tanulságokban gazdag kirándulást.
Beszámolónkat egy idézettel fejeznénk be, amelyet egy trianon után állított emlékművön olvashattunk:
„Ember jegyezd meg jól, ez a föld mindig székely volt és az is marad„

A beszámolót írta: Kalmár Miklós

Forrás:http://www.fertopart.hu